Már Henry Ford is megmondta a századelőn, hogy „legjobb autó az új autó”, és ez azóta is igaz. Talán csak néhány, a KGST ideje alatt gyártott modell jelentett kivételt, amelyet az átvétel után még valahol rendesen össze kellett rakni, pótolva a gyári minőség-ellenőrzés hiányosságait. Az új autókkal járó néhány nemtörődöm, könnyed évet ma Magyarországon mind kevesebb ember ismeri. A hazai járműpark átlagéletkora 14,5 év, és ahogy előbb az új-, majd a használtautó-árak elszálltak a közelmúltban, egy darabig – mondjuk a forint 30-40%-os erősödéséig – ez nem is nagyon javul majd.
A többieknek marad a használtautó-lutri. A vicc az, hogy ebben a szerencsejátékban nem is biztos, hogy a sokat emlegetett alkatrészek (kettőstömegű, nagynyomású fúvókák, katalizátor, és társaik) jelentik a legnagyobb kockázatot. Ma már majdnem mindenhez van utángyártott alkatrész, ha az is túl drága, akkor bontott, és a fenti tételek ritkán kerülnek 150-250 ezer forintnál többe. Ez persze fáj, ha ez az autónk vételárának harmada, de van ennél rondább mumus, úgy hívják: korrózió.
A ’80-as évek mélypontja után a gyártók elkezdtek figyelni az üreg- és rozsdavédelemre, de a saját szemszögükből bolondok lennének örökké tartó autókat készíteni. Bőven elég, ha a kocsi kibírja rozsdamentesen azt a 8-10 évet (ennél azért többet is ki szoktak), ameddig egy átlagos nyugat-európai ember használja. Hogy utána mi lesz vele, már nem az ő gondjuk, hanem a miénk, akik szorgalmasan megvesszük a külföldön már elbúcsúztatott kasznikat. Ez is nagy dolog, hiszen a téli, sózott utak, homok, víz, kavics néha kilőtt sörétként koptatják le a kocsikról a védőréteget, hogy azonnal marni is kezdhessék a védtelen lemezt. Hogy mégis mit tehetünk, ha nem „tervezünk” meggazdagodni néhány hónapon belül? Nem sokat, de valamit mégis: