Az autózás kezdetben (mondjuk kb. 1915-20-ig) kevesek kiváltsága volt. Sem az általános életszínvonal, sem a megszokás nem tette lehetővé, hogy tömegek járjanak vele. Elég volt azonban néhány évnek eltelnie, és a kocsik bebizonyították, hogy elképesztő módon tudják növelni az ember szabadságérzetét ‒ szinte úgy, ahogy a megfizethető vasút tette korábban a lovaskocsikhoz képest. Hamarosan mindenki autóra vágyott. A kamaszok alig várták, hogy jogosítványuk lehessen, a családok pedig gyakran hamarabb vettek autót, mint házat ‒ már amelyik országban a kínálat legalább nagyjából megfelelt a keresletnek, akár a mobilitás, akár a lakhatás tekintetében.
Az elmúlt 20 évben azonban újra változik valami. A fiatalok mind nagyobb része már nem törekszik rá, hogy jogosítványt szerezzen. Egyrészt nyilván azért, mert több százezer forintba kerül, de másrészt akkor sem feltétlenül, ha lenne, aki kifizesse számukra. Nem szeretnének gyorsan utazni, inkább felülnek a buszra. Nem szeretnék vállalni a vezetéssel járó felelősséget ‒ nem alszom el menet közben, nem iszom alkoholt stb. Nem akarják kitenni magukat a stressznek, amivel a jogosítvány megszerzése, és az első néhány, tapasztalatszerzéssel járó év jár. Ha épp menni akarnak valahova, vagy hívnak egy taxit, vagy elvitetik magukat a szüleikkel, ha tehetik.
Változik az egyéni közlekedés is: a saját autók mellé mind inkább beférkőznek az autómegosztó szolgáltatások, de ha van is valakinek saját kocsija, ha teheti, mind nagyobb arányban vesz elektromos hajtásút. A mára vállalhatatlanná lett (nemcsak nálunk!) városi autós közlekedés alternatíváiként egyre többen járnak mindenféle elektromos hajtású rollerekkel, gördeszkákkal, 1-2-3-4 kerekű járművekkel.
Sokan azt mondják, hogy ha ez így megy tovább, eltűnnek az autók az utakról, nekünk, autószerelőknek meg felkopik majd az állunk. Nos, azért emiatt még tudunk aludni, hadd mondjuk el néhány pontban, hogy miért: