Az autóvezetés olyan, mint a foci és a politika: mindenki azt gondolja, hogy az átlagnál jobban ért hozzá. Viccek egész sora szól arról, ki hogyan szól bele, minősíti a másik vezetését, ez a szexizmus egyik jellegzetes terepe is. Az interneten nagyon népszerűek azok a videók, amikor a szabályokat semmibe vevő, arcátlan, esetleg csak a saját képességeit túlbecsülő emberek pórul járnak. Mindezek után jogosan vetődik fel a kérdés: most akkor tudunk vezetni vagy sem? Sok balesetről hallunk az utakon, és néhányat látunk is menet közben ‒ ne adj’ isten részt veszünk benne ‒ de mégis: több millió autó futkos az utakon Magyarországon naponta, egyre több és egyre gyorsabban; ehhez képest a napi néhány tucat ütközés, baleset elenyésző. Akkor tudunk vezetni vagy sem? Nos, akinek van a volán mögött 10-70 év gyakorlata és a reflexei, ítélőképessége, érzékszervei rendben vannak, valószínűleg tud vezetni, csak hát, nem egyformán.
A kérdés összetett, és nincs rá igen vagy nem válasz, de érdemes rajta gondolkodni. Segítségül nézzünk két, szándékosan sarkított példát, hangsúlyozva, hogy mindkettőben gyakorlott, magabiztos sofőrökről van szó.
Vegyük az „A” sofőrt: régóta van jogosítványa, és viszonylag magabiztosan mozog az aszfalton. Soha vagy az évtizedek alatt egyszer-kétszer volt apróbb balesete, és pl. személyi sérülés akkor sem történt. Mindegy neki, milyen autóval jár, hiszen az ő szemléletét bármelyik bőségesen kiszolgálja. Mindig nagyon defenzív, kétszer is körülnéz, soha vagy csak minimálisan lépi túl a sebességhatárokat. Ha látótávolságban jön valaki, akár 2 km-re, inkább nem kanyarodik ki. Ha szűk egy parkolóhely, másikat keres akkor is, ha csak sokára talál. Soha nem nyitja fel a motorháztetőt, az ablakmosót is a kutas tölti be. Néha elfelejt felkapcsolni és 4000-es fordulatszámon megy Tatabányáig a pályán ‒ halkak ezek a mai motorok. Nem nagyon veszi észre, hogy a mögötte várók egy-egy kereszteződésben már bordó arccal ordítanak a volán mögött ‒ mely szerint lenne olyan kedves végtére is elindulni, csak másképp fogalmaznak ‒, de nem is érdekli. Meggyőződése, hogy ő körültekintő és megfontolt, míg a többiek túlságosan gyorsak, agresszívek és meggondolatlanok, tehát amit ő csinál, az helyes.
„A” sofőr vezetési komfortzónája nagyon szűk, de ezzel tisztában is van, ezért, ha bármilyen szokatlan körülmény lép fel, inkább nem ül autóba, vagy félreáll, kerül stb. Ilyen, ha leesik a hó, ha nagyon esik az eső, ha bármiért csúszik az út, ha csak épp egy autónyi hely van két másik kocsi között, ha megcsúszik valamelyik kerék, ha vontatni kell, ha vészfékezésre, hirtelen kikerülő manőverre van szükség stb. Azokat a közlekedési helyzeteket, amelyekben mozog, 99,5%-ban jól kezeli, a váratlan helyzeteket pedig elkerüli, ha egy mód van rá. Ha nagy ritkán mégis ilyen adódik az évek során, akkor vagy „B” sofőrre bízza a vezetést, vagy összetöri a kocsit, de mindez nagyon ritkán fordul elő. Igaza van? Statisztikailag egész biztosan.
„B” sofőr szereti a kocsikat. Többször volt már vezetéstechnikai tréningen, minden alkatrésszel tisztában van, fontos neki, milyen az autója teljesítménye, szakszerűen nyilatkozik technikai részletkérdésekben, fejből tudja kocsijának felniosztókörét. Szeret gyorsan menni, gyakran jóval gyorsabban, mint a megengedett, mert biztos benne, hogy képes felmérni és kezelni szinte bármilyen helyzetet. Minden piros lámpa lehetőség a versenyre. Ha nem is forgatja le másodikban ‒ mert mindennek van határa ‒ nagyon figyel, hogy a zöldnél elsőként induljon el, jelezve a mellette álló drágább/erősebb autó vezetőjének, hogy „van, akinek sok pénze van, van, aki meg tud vezetni”. Néha csak szórakozásból keresi a bajt és a határhelyzeteket. Örömmel fordul kézifékkel, ha leesik a hó, büszke rá, hogy bárhova be tud parkolni, még ha hátul mászik is ki a kocsiból, és szabadidejében néha egy szerpentin felé kerül. Nagyon idegesíti bárki, akinek a reflexei vagy csak a lendülete elmarad az övétől. Ő az, aki „A” mögött bordó arccal ordít. Neki is csak 1-2 balesete volt a több évtized alatt, még csak nem is súlyosabbak, mint „A” sofőrnek, de ezekben ‒ mint ahogy előszeretettel meséli ‒ ha „nincs észnél, simán ottmaradhatott volna”.
Imádja a havat, a ködöt, a kanyart, a csúszós utat, szeret láncolni, tudja, hol a CAN bus csatlakozás a kocsijában és hetekig választja ki az új gumiját, vagy csak egyszerűen a legjobbat veszi, ha arra kerül sor. Ha ugyanúgy vezetne, mint „A” sofőr, soha nem érné baleset, hiszen lényegében sokkal jobban vezet ‒ de ugyanennyivel bevállalósabb is, tehát hiába. Azt tartja, hogy lehet a kocsit közlekedőedénynek használni, csak abban mi az élvezet. Igaza van? Ahogy vesszük. A statisztika nem nekik kedvez, de az élet néha őt igazolja, hiszen baj nélkül jön ki abból a szituból, amiből „A” sehogy.
Akkor most ki tud vezetni? Ha a gyereket kell beültetni valaki mellé, ki mellé ültetnénk szívesebben? Természetesen az életben nemcsak szélsőségek vannak, hanem megannyi árnyalat, sőt, talán kizárólag árnyalatok. A „B” sofőr is tud úgy közlekedni, hogy nem lötyög ki a teli pohár, és az „A” típusúból is sok mindent kihozhat egy szituáció.
Az ideális az lenne, ha mindenki úgy ismerné a határokat és a lehetőségeket, mint B, ha mindenki venne néhány vezetéstechnikai órát évente, majd abban a szellemben közlekedne közúton, mint „A”. Csakhogy ez, lássuk be, nem életszerű. Aki praktikumból vagy szinte kényszerből vezet, az nem érez késztetést a mélyebb ismeretekre és gyakorlásra, hiszen a mindennapokat a mostani képességei is kiszolgálják. Aki szenvedélyes autós, az pedig nem érez késztetést az „A” típusú, defenzív vezetésre, mert úgy érezné, hogy félig halott. A képlet sok ismert tételt rejt. Az egyén szabadsága kontra közjó, robotok vagyunk vagy emberek, van-e élet a halál előtt, „hadd döntsem el én”/„döntsd, csak ne az én rovásomra”, stb.
Megoldás, az nincs, illetve csak egy: ha mindkét tábor tudomásul venné, hogy a másik is pont olyan ember, mint ő, nem kevesebb és nem bűnöző, és képes lenne tolerálni, az maga lenne a közlekedési nirvána, sőt, tiszta karácsony. Mindenkinek jó hóban forgást és balesetmentes hétköznapokat!