Ha az emberek tisztán racionális döntéseket hoznának, eltűnne az utakról a személyautók 97%-a, rendkívül fejlett lenne a tömegközlekedés, a ritkán jelentkező, valóban személyautót kívánó helyzeteket pedig egy összetett, közösségi autórendszer oldaná meg. Technikailag nem lenne akadálya, ám a világ mégsem ilyen. Mutatjuk, hogy jön ez össze a veteránozással!
Az emberek tetteit túlnyomórészt érzelmek mozgatják, ezek befolyásolnak minket az autóvásárlás során is az olyan (látszólag) objektív szempontok mellett, mint az anyagi lehetőségek vagy a tényleges használati szokások.
Azért divat a SUV, mert jól rezonál korunk társadalmi üzeneteire. A többség, de legalábbis rengetegen, olyan énképet igyekeznek felépíteni és olyan benyomást szeretnének tenni, amely nagy átfedésben van a SUV-ok által közvetített értékekkel vagy tulajdonságokkal.
Nagyon hasonló a helyzet a veteránozással is, de az előjelek mintha ellentétesek lennének. Az álterepjárók sugallta hightech, elidegenedett, domináns, már-már agresszív imázzsal a veterános szcéna olyan, általuk preferált értékeket állít szembe kimondva vagy sem, mint a nosztalgia, az „őszinte” ‒ értsd; technikailag primitív, ezért többek számára átlátható ‒ technika, a vezetés közvetlen(ebb) élménye, a saját kézzel javításhoz kötődő kompetencia és a rátermettségérzés.
A fentiek minden része alól vannak kivételek, de ez egy gondolatkísérlet. A veterán autókat kifejezetten szeretik a tulajdonosaik. Természetesen ilyenkor nem magát az olajos, koszos, sokat fogyasztó és megbízhatatlan masinát szeretik, hanem közvetve mindazt, amit saját maguknak jelent, amivé ők maguk válnak vagy szeretnének válni általa ‒ pontosan úgy, mint a SUV-ok esetében.
Mert veterán autót tartani, az olyan, mint a magashegyi hegymászás; 99%-ban vér, verejték, könnyek, brutális és előre nem látható költségek és akadályok, majd néha-néha egy kis diadal, egy-egy pozitív visszacsatolás. Legalábbis kívülállóként. De valójában a mászók sem azért másznak, hogy elérjék az aktuális csúcsot, az csak egy ürügy. Ők azt szeretik tudni és bizonyítani, hogy ők azok, akik képesek minderre, ezért élvezik az út minden méterét, vagy legalábbis utólag boldogan gondolnak rá vissza. Ugyanígy a veterános is örül, amikor beszerzi a világ túlfeléről az extrém ritka alkatrészt, amikor végre sikerül megoldania az évek óta meglévő hibát, örül, amikor lerohadás nélkül tud autózni néhány napot vagy hetet, amikor lemegy a műhelybe, és a saját kezével megjavítja a gépet, mert ő az, akié a kocsi, aki képes megjavítani, aki látja benne mindazt a varázslatot, amit talán senki más.
Ezért találnak maguknak olyan autók is utat a veterános mezőnyben, mint egy Zaporozsec vagy egy Trabant, de mondhatnánk a világ szerencsés feléről is számos típust, ami soha nem volt se jó, se szép, se élvezetes, mégis becsben tartott veteránok. Mert aki ért hozzá és rájuk néz, nem az autót látja, hanem mindazt a munkát, szenvedést, hozzáértést (vagy hozzá nem értést), ami mögötte van.
Mindez a „youngtimer” csapatra is vonatkozik, a lényegben nincs különbség. És ez a saját világ, aminek egy vagy több jármű van a középpontjában, sok mindent felemészt és megér ám ‒ nyilván nem bárkinek, csak, akit megtudott szólítani. Párkapcsolatok, családok, vagy legalábbis családi költségvetések borultak már fel a veteránozás miatt. Természetesen van, aki a világ pénzéért vesz egy újszerű, de öreg autót, amivel már valaki megküzdött, és nagy néha kiviszi egy körre, amúgy meg jó befektetésként gondol rá, de ők tényleg kevesen vannak, nagyjából a luxusautók vásárlóival átfedésben.
A többiek lényegében egy „vallási csoport” tagjai. Mélyen hisznek valamiben, amiért nagyon sok mindent és néha mindenkit hajlamosak feláldozni. Mély érzelmi kapcsolatot ápolnak valamivel (az autóval, a veterános világgal, társakkal, bármi), ami mások számára racionálisan értelmezhetetlen. Nem őrültek ők, nem is szentek, és különösebb tiszteletet sem érdemelnek azon túl, hogy talán minden kitartó erőfeszítés tiszteletreméltó valahol. Kifejezetten magukért csinálják. Teljesen racionális, az életben jobbára kiválóan boldoguló, hétköznapi emberek ők, akik, mint annyian mások, találtak egy kevesek által látható menekülési útvonalat a mindennapok lelketlen taposómalmából. Akárcsak a bélyeg-, szalvéta- vagy kilincsgyűjtők, a társas- vagy videójátékosok, a hobbiszakácsok, a kirándulók, a sportolók és még sokan mások. Nap mint nap meg kell küzdeniük érte, hogy ez a menekülőút be ne záródjon. Sokféle energiát kell befektetniük, mert olyan egyszerű eladni a rozsdakupacot, a bélyeggyűjteményt, vagy felhagyni a sporttal. Venni egy semmilyen autót és beállni a sorba. Csakhogy ez talán a létezés értelme is. Nem a benzingőz szívása, hanem tenni, küszködni valamiért, ami talán csak nekünk fontos, hogy ne süllyedjen vissza a világ fehérzajába, velünk együtt.
Illusztráció: pixabay