Sportkocsit még, valaki?

Régen az autósport valahogy az úriemberek szórakozása volt, sportkocsival járni a világfiak kiváltsága. De ki jár ma sportkocsival? Automatikusan rávághatnánk, hogy hát, aki megteheti, és szeret vezetni. Ennek ellenére a helyzet nem ilyen egyszerű. A világgazdasági adatokból kiderül, hogy egyre többen tehetik meg ‒ egyre többen vannak egyre jobb helyzetben. Ehhez képest a sportkocsik messze nem olyan népszerűek, mint régebben, és csak találgathatunk, hogy miért.

Az, hogy egy sportkocsi legfeljebb 2 embernek kényelmes és alig van raktere, nem szempont, hiszen egyrészt ez mindig így volt, másrészt pont, hogy az imázs része a könnyű súly, a 0 raktér, meg egy kis kényelmetlenség is. Minden arra mutat, hogy lám, ez a tárgy a tiszta száguldást, sportot szolgálja, minden sallang és felesleg nélkül. Semmi más nem számít, ezért nem is tesszük bele. Ráadásul ez igaz, hiszen egy autó sportosságának a minél kisebb súly mindig jót tesz. Szóval az, hogy egy sportkocsi funkcionálisan olyan, mint egy sportkocsi, nem lehet gond.

Az árra már röviden kitértünk, nem szempont. Egy sportautót is lehet kapni viszonylag olcsóbban, és persze pokoli drágán is, ahogy minden más kocsit. Egy Mazda MX5 kijöhet 2-3 millióból, hogy csak egy példát mondjunk. De ha sem az ár, sem a praktikum ne lehet tényező, akkor miért hallani gondokról egy sor pedigrés, nagynevű sportkocsi gyártónál, mint amilyen a Maserati, az Aston Martin és a Porsche?

Nos, e mögött különböző okok is állhatnak, ami nem jelenti azt, hogy maga a sportkocsi műfaj ne lenne leszálló ágban. A Maserati a nehéz időket élő Stellantis problémáit „nyögi”, az Aston Martin a korábbi, elitista szemléletű vezetés miatt lehet bajban, míg a Porschéra szintén az anyakonszern, a Volkswagen csoport árnyékai vetültek. Ettől még valószínűleg egyik márka sem fog eltűnni, legfeljebb indiai vagy kínai kézre kerül. A Porsche szinte biztosan nem, de a másik kettőre nem kötnénk fogadást mondjuk 10 éves távlatban. Természetesen nincsenek erre vonatkozó információink, honnan is lennének, csak látjuk, hány híres európai márka végezte már az autógyártás szempontjából feltörekvő piacok befektetéseként: Volvo, SAAB, Land Rover, Jaguar, hogy csak néhányat említsünk. Volt, amelyik márkának, pl. a Jaguárnak kifejezetten jót tett, hogy „idegen” kézre került, mert elkezdett megbízható kocsikat gyártani, miközben innen a csápos emelő mellől India sem tűnik sokkal idegenebbnek az Egyesült Királyságnál.

Tehát az említett márkáknak megvannak a sajátos, a globális autóipar nyűglődéséből fakadó gondjai, de ezek nem sportkocsi-specifikusak. Ami viszont már közelebb visz a megfejtéshez, az a korszellem (Zeitgeist?). Csak néhány tény, ami hátráltatja a sportkocsik vevőit:

1. Egyre nehezebb közúton gyorsan menni. Nem a traffipaxok miatt, ez érdekli talán a legkevésbé a sportkocsit vezetőket. Inkább azért, mert az utak súlyosan tele vannak más közlekedőkkel, akik akadályozzák ezt. Persze ott vannak a zárt pályák, de egy betoncsíkon körbe-körbe menni nem az a klasszikus Dolce Vita, mint mondjuk Monacóban vagy a riviérán. Mondjuk úgy, hogy a zárt pályás versenyzés a valódi fanatikusoknak való és nem sok köze van az utcai autókhoz azon túl, hogy persze, aki akarja, kipróbálhatja a kocsiját versenypályán is, de persze, hogy a fasorban sem lesz az épített pályagépekkel (másra valók), tehát ennek sincs túl sok értelme.
2. Idő, az nincs. Mármint ma abszolút jellemző, hogy azoknak, akiknek lenne pénzük és igényük egy sportkocsira, egyszerűen nincs idejük használni azt, legalábbis úgy, amire gyártották. Nyilván használnak autót, de órákra elmenni, és egyedül vagy kettesben csapatni egy nagyot valami elhagyott szerpentinen csak a vezetés öröméért, az tényleg érdemi szabadidőt kíván, egyebek mellett. Márpedig ez az idő az, amiért ma annyi minden küzd. Ott az összes digitális kütyü, ami a figyelmünket követeli, a munka, a család, az egész élet. Márpedig sportautó vezetése közben az ember nem, vagy nem szívesen foglalkozik mással, hanem koncentrál, ez is lenne a lényege. Mármint az, hogy a feszített tempó, a határokhoz közeli autózás (nem Hegyeshalomra vagy Tornyosnémetire, gondolunk, hanem a fizikára) teljesen kitölti az embert, aki ilyenkor maximálisan a jelenben van, és kis szerencsével flowélményt élhet át, adrenalinlöketekkel. Ha meg közben mással is kell foglalkoznia, akkor kis szerencsével mindenki túléli. Ez lenne a lényege a sportkocsi-feelingnek. Viszont egyre rövidebb az „ablak”, amikor az ember már megengedhet magának egy öncélú sportautót, és még megengedheti azt is, hogy érdemben használja. Emiatt vannak tele a használt sportkocsihirdetések az „idő hiányában” mondattal.
3. Magányos buli: sportkocsit vezetni lassan is lehet, de gyorsan jobb. Ezt vagy egyedül csinálja az ember, vagy valami nagyon toleráns utassal (mitfárer?), mert a jobb egyből ugyanazok az erők és események, amelyek a sofőrt felvillanyozzák, egészen másképp néznek ki. Mindez még tovább szűkíti a felhasználási lehetőségeket. Ok, hogy vannak emberek, akiknek mindegy, hogy áll-e egy 16. autó a garázsban, ami évente 500 km-t megy, de a többség még elhelyezni sem tud rendesen egy 3. autót, miközben fáj, hogy „állva rohad el”, a bele tett pénzről nem is beszélve.
4. Elegancia, meg annak a hiánya: Ha megfigyeljük, hogy milyen márkák jeleztek problémát a közelmúltban, azt látjuk, hogy a kékvérű, elegáns, legkevésbé hivalkodók háza táján vannak a gondok. Persze annak, akit érdekelnek az autók, és egy szárny, egy szigony vagy egy címer is megdobogtatja a szívét, de az utca népének nem feltétlenül olyan látványosak, mint egy Lamborghini, Ferrari, Bugatti vagy más hasonló, szupersportos megjelenésű kocsik, amikről kilométerekről ordít, hogy mifélék, és ki ül bennük (focista?). Mintha a sportkocsi szegmensben is minden a túlzásról szólna. Mintha ma elsősorban olyan sportkocsikat venne, aki vesz egyáltalán, ami lényegében nem is utcára való. Persze, a fentiek is mindent tudnak, amit csak a műfajban tudni lehet, de emellé mindezt ordítóan egyértelművé is teszik, már első pillantásra. Mintha az 500+ lóerő csak akkor érne valamit, ha minél nyersebb és hivalkodóbb.

Az utcai sportkocsit tehát mint műfajt nem a pénztelenség sorvasztja el lassan, mert soha még ennyi ember nem élt a földön egyszerre, aki járhatna ilyennel. Sokkal inkább az, hogy egyrészt már nincs hol száguldozni, másrészt nincs mikor és kivel, miközben egyre vékonyodik az a réteg is, aki egyáltalán vágyik erre. Annyi mindennel lehet ma gyorsan menni, aminek van csomagtartója. Ezt mi sem mutatja jobban, minthogy mára lényegében minden klasszikus sportautógyártó kihozta a maga brutál SUV-ját, ami menettulajdonságban nem sokban marad el a laposabb modellektől. Ezek nemhogy beváltották a reményeket, de a gyártók lényegében ezekből élnek meg egyáltalán, míg a lapos poszterautók mindinkább a plakátokra költöznek. Tesz még ki bárki egyébként ilyet a falra?